A falak mindenki által elfogadottan térhatároló elemek, s ezáltal a klasszikus kültér-beltér tagolás alapjai. Ám nem határolják, zárják-e le a hasonlóan az erdei tisztást az erdő fái és az alatta növekvő cserjék? Egy kertben a növények ugyanúgy térhatároló elemek is, mint a kerítés vagy egy térrács, de hasonlóképpen - az építészeti példánál maradva - a házon az ablak és az ajtó is. Határoló hatásuk minősége természetesen eltérő, azonban egy tulajdonságuk közös: a térfalak, legyenek téglából, üvegből vagy akár bíborpiros virágba boruló cserjékből művészi fokon kialakítottak, megépítettek, mégis csak határoló elemek maradnak, amelyek mind egy kert, egy épület valódi lényegét - életünk tereit hozzák létre.
Képzeljünk el egy olyan télikertet, amelynek három oldala üveg, a negyedik oldalról pedig az épület határolja. Falai a kert és a ház felé nagymértékben megnyithatók, az időjárástól függően, üveg tolóajtókon keresztül, a tetőszerkezete pedig, igény szerint szabályozható árnyékolószerkezettel van felszerelve. Olyan tér ez, amely télen védi a lakásbelsőt a zord időjárástól; tavasszal és ősszel a napsütés hatására gyorsan felmelegedő, világos nappali, étkező vagy akár munkának helyet adó szoba; nyáron pedig egy, az árnyékolás miatt hűvösebb, az üvegtető által esőtől védett, a nagy tolóajtók segítségével teljesen kinyitható tér, a kert mindenkori látványának és a lakás jól megszokott kényelmének szimbiózisa.
Az átmeneti terek segítségével létrejött nem klasszikus viszony épület és közvetlen környezete között a kertet - az eddigi alárendelővel szemben - mellérendelő viszonyba hozza a belső terekkel. Ennek eredményeként jobban megértve szemlélhetjük az ember és a természet által együtt épített élettereinket, legyenek azok kertek, parkok vagy egy bazilika félhomályban úszó csarnoka.
A kert felől szemügyre véve mindegyik bizonyítékul szolgál arra, hogy bárhol, szinte lehetetlen helyeken is, létrehozhatók olyan zöld szigetek, amelyek eredeti hangulata, sajátos atmoszférája rabul ejti a szemlélőt. |
